... nem bír beszélni olyanokról, amik valamikor nem voltak jók a lelkének, mint a két évvel ezelőtt történtek, lapozni akar, mert tudja, ő az a fajta, akinek a szőnyeg alá kell seperni, különben, ha feltépődnek a sebek, jajneki.
Ő csak a maga módján tudja a dolgokat feldolgozni, úgy, ahogy csak ő tudja, Seron, seronmódon. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem veszünk róla tudomást, és akkor az a valami nincs, meg sem történt, egész egyszerűen csak képtelen olykor hátranézni, éppen elég nyűg neki, ha a múlt utána nyúl, karmoskézzel, néha belecsíp a seggébe, okkal, ok nélkül, többnyire ok nélkül, csak azért, hogy legyen mitől remegjen egyet a gyomra, nehogymár jól érezze magát a bőrében a szerencsétlen, miazhogy.
Két dolog van, ami ilyen, az egyik a két évvel ezelőtti dolog, ez szokott gyomorlibikókát eredményezni, és ugye van, ami már cirka harminc éve keseríti az életét. Előbbiről szót se, örül, hogy két év alatt túllépett rajta, frászt, valamelyest megemésztette, na ez a csontoskarmoskéz, olyan trutyis, tudod, mint a halottak keze még jóval mumifikálódás előtt, na ez szokott csipkelődni, meg gyomronbokszolni, és van a másik, a régebbi.
Ahhoz hálisten senkinek nincs köze. Senki nem okozott fájdalmat Seronsztónnak, csupán maga az élet. Vagy még az se. Mert megfoghatatlan, láthatatlan, ő csak úgy hívja, az a kurva démon, az.
Szóval, Seronnak már egészen kiskorában volt pánikbetegsége, akkor úgy hívták, hogy hiszti. Meg "jajistenemrosszulvanagyerek". Aztán, egy koraszülést, majd gyermekhalálozást követően jött hozzá még negatív bónuszként egy jó kis agorafóbia. Ezekkel küzd több kevesebb sikerrel Seron már harminc éve, még kimondani is sok, de ez már pont le van szarva, annyi, amennyi.
Igen hosszú időbe telt, mire el tudta fogadni, hogy ez az élete része, na nem olyan módon, hogy beletörődött, nem. Ma már mindent tud róla, és valamelyest ez a pánik, és agorafóbia leredukálódott, mármint milyenségében, és mennyiségében, és mértékében.
Seron tudja, ezt igen hosszú dolog lenne elmesélni. Nem is teszi, akit érdekel járjon utána, mondja Seron, ő inkább azzal foglalkozik, hogy folyton szembenézzen vele, szembe menjen vele, akárcsak a Dare című videoban a lány a farkassal, sokszor nézi azt a video-t Seron, mert erőt ad, és mindig, minden alkalommal megkönnyezi, mikor a farkas és a lány egymásnak ugranak, és boldog, hogy ő is sokszor szembe ment a farkassal, az ő farkasával, az ő démonával, de ki még nem nyírta, mert tudja azt is, nem buta: ettől, míg él nem szabadul, ők ketten, a szörnyeteg, és ő egyek, együtt születtek, és együtt is halnak majd meg, csak meg kell tanulniuk együtt élni, Seronnak meg kell tanulnia a démont féken tartani.
Azért, meg kell hogy jegyezzük, a két évvel ezelőtt történtek, rosszabbak voltak, mint a farkas. De igyekszik úgy élni, hogy minél kevesebbet jöjjön a csontos kéz, minél kevesebbszer találja meg a fenekét, egyenlőre nem látja a háta mögött ezt a szörnyeteget.
Vannak szörnyek, most már tudja...hiába mondták neki a szülei annak idején, hogy nem kell félni, nincsenek. Hazudtak, Seronszton már tudja. Ámítás volt az egész. Nekik is volt. Neki is van.
A szörnyek, nem a szekrényben laknak, hanem benne. És az a dolga itt, ebben a világban, többek között, hogy folyton a szemük közé nézzen. Eddig ő jött ki győztesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése