…egy
keresztelőn, konkrétan, mint keresztanya.
Két
nappal az esemény előtt (miután felidézte az elmúlt néhány évet) rátört a para
ismét. Nem tudja pontosan megmondani, hogy a férj által előidézett idegbaj, a
múltidézés, vagy a közelgő keresztelő hozta-e rá a frászt, de rájött. Ennek
folyományaként, hajnali fél kettőkor, úgy érzése szerint kétszázas pulzussal
felhívta a már rég vígan hortyogó férjet, aki először kinyomta a telefont a
kamionban, gondolva, ébresztő veri fel legédesebb álmából, szundi még öt perc,
aztán, miután látta, hogy ez hívás, nem riasztó, felvette a telefont.
Seronsztón
belezokogta a fülébe, hogy, eznemállapoteznemmehetígytovább,
nembírommárakínlódást,
megbocsátottamperszederosszulvagyoknemérted?
A
férj az első öt percben nem volt képben, felőle aztán mondhatta volna
Seronsztón, hogy ég a ház, rabló van a szomszéd szobában, becsapott egy
üstökös, gömbvillám cikázott át a szobán, csak annyit motyogott a készülékbe:
hogyaza’ hány óra van? Életem, miért nem alszol?
És
Seronsztón magyarázta a fájdalmát, a paráját, amit nem tudott hova tenni,
hirtelenjében válni akart ismét, nem a hogyaza’ miatt, hanem azért, mert úgy
érezte, a fájásán csak a bíróság hivatalos határozata segíthet.
Abból
indult ki, hogy ha megszűnik az ok, és az okozója, talán megszűnik a para,
megszűnik a fájás, megszűnik mindaz, ami a mellkasára csatolta azt a kurva
abroncsot ami úgy szorít, hogy olykor nem kap levegőt, ami folyton teletömi
gombóccal a torkát, ami rugdossa a szívét, de úgy rúgja, hogy szanaszét
kalimpál.
Kijött,
hajnali fél kettőkor kijött a gőz, kijöttek a könnyek is Seronsztón szeméből,
kifolyt velük együtt a szorongás is, és elaludt.
Másnap
felébredve érezte, a pánik még mindig ott ücsörög a sarokban, és les. Figyeli
őt, várja a megfelelő pillanatot. Szíve bekalimpált néhányat, és két bableves
kavarás között leült a konyhában. Aztán a gyógyszeres szekrényhez támolygott,
és a szájába hajigált két sedatifpécét.
Bár
ne tette volna.
Fél
óra múltán érezte, hogy az agya tompul. Pörgése lelassul. A mellkasában érzett
abroncs, enyhít a szorításán.
Megnézte
a dobozt. Sehol nem írják, hogy ez a leszarom tabletta, de Seronsztón pont úgy
érezte, hogy momentán leszar mindent, és mindenkit.
A
szopogatónyugibogyó hatása tartott úgy három órán keresztül. Seronsztón az elkészült bableves elfogyasztása után, úgy
cirka másfél órát aludt ruhástól a szétkotort ágynemű tetején, édesdeden.
Arra
ébredt, hogy fáj a hasa, az elkövetkezendő két napot nem részletezném, mert
olyan hatással volt rá a tejcukorral feltupírozott homeopátiás készítmény,
mintha legalább is szüreti mulatságon túlzásba vitte volna a mustfogyasztást.
Vasárnap
reggel, misére kellett volna mennie, ahogy azt a plébános úr előírta,
(keresztszülőknek részt kell venniük a misén, magára egyébként is ráfér ahogy
elnézem a tetovált karját, ehh…) ám ez elmaradt, fosás okán.
Kora
reggel még felhívta a nővérét, akinek unokáját kívánta volna a keresztvíz alá
tartani Seron, hogy két dolog van: vagy eltud menni a keresztelő után tartandó
állófogadásra hozzájuk, vagy nem. Az okok között felsorolta: 1. nem vagyok
olyan lelkiállapotban, hogy képes legyek elmenni hozzátok (nembazdmeg, nem
várom hogy megérts nővérkém, bajod csak neked lehet, tudjuk), 2. úgy fosok mint
a lakodalmas kutya, imádkozzunk, ne az egybegyűltek lelki üdvéért, hanem azért,
hogy a./ legyen vécé a templom közelében 2./ ha nincs, bírjam ki hazáig.
Az
eredménytelen (képtelenség megértetni azzal, aki nem pánikos, és agorafóbiás, hogy
mi a rosseb ez) telefonbeszélgetés után, Seronsztón két hajtincs pödörítése
között a vécére futkosott, (nem fogom senkinek elmesélni, hogy két szem
háztartási keksztől mennyiségileg milyen végeredmény produkálható, meglepődnél,
tényleg) közben fogadkozott, hogy soha a büdös életben még egyszer tejcukor
tartalmú lazítószert magához nem vesz belsőleg.
Eljött
a fél tizenegy, menni kellett, a lányai már glancban állva topogtak az ajtóban,
Seronsztón fohászkodott, csak ezt az utat bírja ki! Pánik, és diaré nélküli délelőttömet
add meg nekem ma!
És
megadta. A kicsi édes volt, mint egy kis hercegnő, a családdal is minden
rendben volt, mindenki mosolygott, a papnak helyén volt a humora, Seronsztón is
tudta az imákat, valahonnan gyerekkorából előkúsztak az emlékek, a nagyi
hangja, ahogy tanította neki a miatyánkot, ment a könyörögj érettünk, pedig
Seron soha nem könyörög senkinek, és igen: elment a családi ebédre, mert az
energia, ami körülvette, így, hogy a családja, a vérei egy csokorban voltak,
ahogy soha nem szoktak, csak az ilyen események alkalmával fújja össze a szél
őket, egyszóval ott volt az ebéden, elment a lányaival, ő vezetett a város
túlsó végéig, mellette az öccse keresgélte a majrévasat, és törölgette a
vízverte homlokát, persze csak viccből, és sűrűen emlegette Seronsztón férjével
való konzultációt kapaszkodó, és bukócső beszerelése az autóba okán.
A
hangulat jó volt, a kaja még finomabb, és Seronsztón adott magának egy
bátorságmegcsináltad flepnit, és egy pacsit, mert ismét ő győzött, hiába volt a
hajnali para, hiába volt a kétnapos hasmenés, hiába volt a szívlötyögés.
Legyőzte
ismét önmagát. És Seronsztónnak eszébe jutott Nagy Sándor (nem, nem valami ex
pasi) aki azt mondta: aki önmagát képes legyőzni, az hatalmasabb, mint aki
legyőzet egy várost!
Tehát,
összegezzünk: Seronsztón legyőzte a pánikot, a félelmét az elmenetellel
kapcsolatban.
Már
csak azt kéne kitalálni, hogy az egy bejegyzéssel lejjebb elkrónikált
félelmével mit kezdjen.
Azt
hiszem, Seronsztón életében ez a nagyobbik nehéz dió.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése