2014. szeptember 29., hétfő

Bejegyzés, amelyből megtudható, hogy...



... bekövetkezett a nap, amikor Seronsztón olyan hír birtokába jutott, amitől egy jól szituált, magát a valóságnál fiatalabbnak képzelő, örökifjú negyvenes nő, a hideg kövezetre alélt volna homlokát fogva, de legalább is, rimánkodott volna az örök vadászmezők után, és amitől egy átlagos negyvenes tapsikolva körbefutotta volna a sparheltet, és sikongatva táncot járt volna a konyhát borító linóleumon.
Igen, kedves hősnőnket figyelemmel kísérő olvasóim, Seronsztón hírt kapott.
Nagymama lesz.

Nagyobbik gyermeke gyermekáldás elé néz.

Három szempár pislogott a fürdőszobában, a mosógép tetejére biggyesztett pisis pohár fölött, úgy lesték a tesztet, mintha legalább is egy tojásból éppen kibújó dinoszaurusz világra jöttét kísérték volna figyelemmel.
A piros kereszt láttán, Seronsztón várt valami kimagasló örömhullámot magában.
Nem jött.
Várt volna valami pozitív istencsapását, mittudomén, a fürdő plafonjának megrepedezését, békegalambok berepülését a harmincszor harmincas ablakon, fanfármuzsikát, valamit…
Semmi. Néhány másodpercig.

Aztán sikongattak helyette a lányai, az immár kismamává avanzsált nagyobbik a nyakába ugrott. Seronsztón mosolygott, megölelte, boldog volt a nagyobbik örömétől. Attól, hogy a lánya majd kiugrik a bőréből.
Nem realizálódott a fejében a dolog, még nagyon sokáig nem, csak az dobolt a szívében:
− Megöregedtél gizi, öreg vagy baszki, nagymama leszel!
Seronsztónra az vesse az első követ, nő létére, akinek nem szalad tele a gatyája, egy ilyen hírre, ami magát a tényt tekintve egy igen örömteli esemény, ám Seronnak sem a kis jövevény érkezésével volt problémája, hanem magával.
Hiszen ő még csak negyvenöt! Hiszen ő még a lelkében olyan fiatal, egyáltalán nem nagymama, a nagymamák fejkendősek, és folyton almás pitét sütnek, meg töltött káposztát főznek, és kapálnak a kertben, és pletykálnak a szomszédasszonnyal, és dohognak a férjükkel, (ennek tényét, hogy ez nem korfüggő, talán hagyjuk) és sűrűen járnak a temetőbe, de minimum bingózni a közösségi házba!
Hát Seron azt gondolta, hogy ő egyik kritériumnak nem felel még meg, azt gondolta, hogy ehhez még van néhány éve, mire eljut idáig, ő még nincs abban a korban!
Seron nem ostoba, tudja: a mai nagymamák, már rég nem olyanok. Már rég nem hordanak kendőt, rég nem kapálnak, és nem olyanok, mint amilyen volt Seron nagymamája.
Mégis, az első, amit érzett: a rémület volt.
Az elmúlástól való félelem. Hogy már ő kerül lassan a sornak azon végére, ahol az anyja állt, és az apja áll. Nyilván, addig még lehet sok szép év, de ez, abban a pillanatban, mikor Seron megtudta a hírt, nem jutott az eszébe.
Seron úgy gondolja, hogy ahogy megszületünk, több születési fázison kell átesni. Újraszüli az ember magát, mikor kamaszként függetlenedik, mikor fiatal felnőtt lesz, és minden egyes élethelyzetből adódó krízisben újra születik. Anyaként is újra kell születni, és a folyamat nem fájdalommentes.
És nagymamává is születni kell.
Seron négy napig zombiként bolyongott, és a szívét immár nem csak a párjával való belső csatározása szorította össze. Ebből a külvilág szinte semmit nem vett észre, nagyobbik gyermeke négy nap után jegyezte meg, hogy „Momikám, te nem örülsz?”
Hogy tudta volna Seron megmagyarázni, mit érez, ha még magának is új volt ez az érzés?
De. Örül. Az ösztönei, a reprodukciós csodát látva, örömöt csiholtak, érzett ő a lelkében némi örömöt, amint az „Én”-t a háttérbe volt képes szorítani.
Négy napig emésztett, sírt, ahol senki nem látta, siratta magát, elmúlt fiatalságát, nem gondolta, hogy az élet majd egy határozott simogatással adja tudtára: telik az idő gizi, alkalmazkodj!
Persze, a barátok, akik szintén tudomást szereztek a várható gyermekáldásról, nem hagyták szó nélkül, és ki, a vérszívást: heheeee, öreglány, nagymamaaaa!
Seron vigyorogva vette tudomásul, és rakta zsebre az oltogatást, és magában dünnyögte: ha szerencséd van ecsém, hugom, te is megéred hamarost!
Élete párja szintén örömmel fogadta a hírt, hamarosan nagypapa lesz! Seron tudta: neki is idő kell, míg feldolgozza, nem a hírt, nem, hanem a tényt, hogy telik az idő. Párosuk hímnemű fele, fennhangon tudatta a telefonban, hogy igényt tart az apró gyerekkel délutánonkénti szunyókálásra, mikor itthon van, szeretné, hogy sztereóban eregessék a nyálcsíkokat, ő a párnára, a gyerek a mellére, mert hogy ott fog aludni, és punktumm! Ezen kívül Bandi szabóval csináltat egy szegecses bőrkengurut, és abban fogja cüggölni a gyereket, és csörgő helyett dobverőt kap az a gyerek, mert a nagyapja is dobos volt, reklamációnak helye nincs!
Majd mikor itthon volt, és Seronnal soppingolni mentek, szokásuktól eltérően, jócskán elidőztek a pláza gyermekosztályán, forgatva az apró cipőket, cumikat, a leendő nagypapa természetesen megtalálta a legidétlenebb cummogót, amire díszként akkora fogak voltak rámicsodázva, mint két trident rágó.
Végigtapogatták az összes gyerekülést, témázva, vajon melyik lenne a legmegfelelőbb, és legbiztonságosabb.
Aztán Seronnak volt a nagyobbikkal egy fél éjszakás összebújós beszélgetése, elhangzott néhány jó tanács, nosztalgikus emlékek, és elcsurrant nem kevés könnycsepp.
Négy átönmarcangolt nap, és a fél éjszaka kellett ahhoz, hogy Seronsztón odabent, a lelkében elfogadja a változást, meghajoljon az Élet előtt, megköszönje a lehetőséget a reprodukcióra, véravéréből, és miután a nagyobbikkal kézen fogva elaludt, másnap leendő nagyszülőként ébredjen.
Néha még, előjön a félés, az idő múlásától, de már nagyobb az öröm, a várakozás, és Seronsztón szorgalmasan gyártja a gyömbéres limonádét a hányingerrel küzdő lányának, kotor a boltban a polcokon, „ ma vajon ezt megeszi-e vagy sem, tegnap még kívánta, ma már ez közel sem biztos” és rámolja tele a kosarat.
És Seron már boldogan teszi a kezét a lánya hasára, és érzi, hogy már vegytiszta szeretetet kap odabentről, és adja ő odakintről, a tenyerén át, és Ribizlinek nevezi a kis zigótát, és tudja, eljött az idő, amikor majd nem selfie-kkel teszi tele a közösségi oldalán az üzenőfalat, hanem majd apró újszülött képekkel.
Mert így forog a világ, és így lesz gömbölyű, és Seron, hogy finomítson a helyzeten, közölte a vérszívó barátokkal, hogy 1. kapjátok be, marharépák, 2. én nem nagyMAMA leszek, hanem NAGYSZÜLŐ, eh drágáim, van különbség, ugye?
Szóval, Seron meg tanulta kezelni a helyzetet, és jelen helyzetben nem is kívánhatnánk neki többet.
Talán klasszikus örömmámorra számítottatok. De Seron így éli ezt meg, úgy a maga módján, seronosan.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése