Bejegyzés, amelyből megtudható, hogy...

... bekövetkezett a nap, amikor Seronsztón olyan hír birtokába jutott, amitől egy jól szituált, magát a valóságnál fiatalabbnak képzelő, örökifjú negyvenes nő, a hideg kövezetre alélt volna homlokát fogva, de legalább is, rimánkodott volna az örök vadászmezők után, és amitől egy átlagos negyvenes tapsikolva körbefutotta volna a sparheltet, és sikongatva táncot járt volna a konyhát borító linóleumon.

Igen, kedves hősnőnket figyelemmel kísérő olvasóim, Seronsztón hírt kapott.

Nagymama lesz.

Nagyobbik gyermeke gyermekáldás elé néz.

Három szempár pislogott a fürdőszobában, a mosógép tetejére biggyesztett pisis pohár fölött, úgy lesték a tesztet, mintha legalább is egy tojásból éppen kibújó dinoszaurusz világra jöttét kísérték volna figyelemmel.

A piros kereszt láttán, Seronsztón várt valami kimagasló örömhullámot magában.

Nem jött.

Várt volna valami pozitív istencsapását, mittudomén, a fürdő plafonjának megrepedezését, békegalambok berepülését a harmincszor harmincas ablakon, fanfármuzsikát, valamit…

Semmi. Néhány másodpercig.

Aztán sikongattak helyette a lányai, az immár kismamává avanzsált nagyobbik a nyakába ugrott. Seronsztón mosolygott, megölelte, boldog volt a nagyobbik örömétől. Attól, hogy a lánya majd kiugrik a bőréből.

Nem realizálódott a fejében a dolog, még nagyon sokáig nem, csak az dobolt a szívében:

− Megöregedtél gizi, öreg vagy baszki, nagymama leszel!

Seronsztónra az vesse az első követ, nő létére, akinek nem szalad tele a gatyája, egy ilyen hírre, ami magát a tényt tekintve egy igen örömteli esemény, ám Seronnak sem a kis jövevény érkezésével volt problémája, hanem magával.

Hiszen ő még csak negyvenöt! Hiszen ő még a lelkében olyan fiatal, egyáltalán nem nagymama, a nagymamák fejkendősek, és folyton almás pitét sütnek, meg töltött káposztát főznek, és kapálnak a kertben, és pletykálnak a szomszédasszonnyal, és dohognak a férjükkel, (ennek tényét, hogy ez nem korfüggő, talán hagyjuk) és sűrűen járnak a temetőbe, de minimum bingózni a közösségi házba!

Hát Seron azt gondolta, hogy ő egyik kritériumnak nem felel még meg, azt gondolta, hogy ehhez még van néhány éve, mire eljut idáig, ő még nincs abban a korban!

Seron nem ostoba, tudja: a mai nagymamák, már rég nem olyanok. Már rég nem hordanak kendőt, rég nem kapálnak, és nem olyanok, mint amilyen volt Seron nagymamája.

Mégis, az első, amit érzett: a rémület volt.

Az elmúlástól való félelem. Hogy már ő kerül lassan a sornak azon végére, ahol az anyja állt, és az apja áll. Nyilván, addig még lehet sok szép év, de ez, abban a pillanatban, mikor Seron megtudta a hírt, nem jutott az eszébe.

Seron úgy gondolja, hogy ahogy megszületünk, több születési fázison kell átesni. Újraszüli az ember magát, mikor kamaszként függetlenedik, mikor fiatal felnőtt lesz, és minden egyes élethelyzetből adódó krízisben újra születik. Anyaként is újra kell születni, és a folyamat nem fájdalommentes.

És nagymamává is születni kell.

Seron négy napig zombiként bolyongott, és a szívét immár nem csak a párjával való belső csatározása szorította össze. Ebből a külvilág szinte semmit nem vett észre, nagyobbik gyermeke négy nap után jegyezte meg, hogy „Momikám, te nem örülsz?”

Hogy tudta volna Seron megmagyarázni, mit érez, ha még magának is új volt ez az érzés?

De. Örül. Az ösztönei, a reprodukciós csodát látva, örömöt csiholtak, érzett ő a lelkében némi örömöt, amint az „Én”-t a háttérbe volt képes szorítani.

Négy napig emésztett, sírt, ahol senki nem látta, siratta magát, elmúlt fiatalságát, nem gondolta, hogy az élet majd egy határozott simogatással adja tudtára: telik az idő gizi, alkalmazkodj!

Persze, a barátok, akik szintén tudomást szereztek a várható gyermekáldásról, nem hagyták szó nélkül, és ki, a vérszívást: heheeee, öreglány, nagymamaaaa!

Seron vigyorogva vette tudomásul, és rakta zsebre az oltogatást, és magában dünnyögte: ha szerencséd van ecsém, hugom, te is megéred hamarost!

Élete párja szintén örömmel fogadta a hírt, hamarosan nagypapa lesz! Seron tudta: neki is idő kell, míg feldolgozza, nem a hírt, nem, hanem a tényt, hogy telik az idő. Párosuk hímnemű fele, fennhangon tudatta a telefonban, hogy igényt tart az apró gyerekkel délutánonkénti szunyókálásra, mikor itthon van, szeretné, hogy sztereóban eregessék a nyálcsíkokat, ő a párnára, a gyerek a mellére, mert hogy ott fog aludni, és punktumm! Ezen kívül Bandi szabóval csináltat egy szegecses bőrkengurut, és abban fogja cüggölni a gyereket, és csörgő helyett dobverőt kap az a gyerek, mert a nagyapja is dobos volt, reklamációnak helye nincs!

Majd mikor itthon volt, és Seronnal soppingolni mentek, szokásuktól eltérően, jócskán elidőztek a pláza gyermekosztályán, forgatva az apró cipőket, cumikat, a leendő nagypapa természetesen megtalálta a legidétlenebb cummogót, amire díszként akkora fogak voltak rámicsodázva, mint két trident rágó.

Végigtapogatták az összes gyerekülést, témázva, vajon melyik lenne a legmegfelelőbb, és legbiztonságosabb.

Aztán Seronnak volt a nagyobbikkal egy fél éjszakás összebújós beszélgetése, elhangzott néhány jó tanács, nosztalgikus emlékek, és elcsurrant nem kevés könnycsepp.

Négy átönmarcangolt nap, és a fél éjszaka kellett ahhoz, hogy Seronsztón odabent, a lelkében elfogadja a változást, meghajoljon az Élet előtt, megköszönje a lehetőséget a reprodukcióra, véravéréből, és miután a nagyobbikkal kézen fogva elaludt, másnap leendő nagyszülőként ébredjen.

Néha még, előjön a félés, az idő múlásától, de már nagyobb az öröm, a várakozás, és Seronsztón szorgalmasan gyártja a gyömbéres limonádét a hányingerrel küzdő lányának, kotor a boltban a polcokon, „ ma vajon ezt megeszi-e vagy sem, tegnap még kívánta, ma már ez közel sem biztos” és rámolja tele a kosarat.

És Seron már boldogan teszi a kezét a lánya hasára, és érzi, hogy már vegytiszta szeretetet kap odabentről, és adja ő odakintről, a tenyerén át, és Ribizlinek nevezi a kis zigótát, és tudja, eljött az idő, amikor majd nem selfie-kkel teszi tele a közösségi oldalán az üzenőfalat, hanem majd apró újszülött képekkel.

Mert így forog a világ, és így lesz gömbölyű, és Seron, hogy finomítson a helyzeten, közölte a vérszívó barátokkal, hogy 1. kapjátok be, marharépák, 2. én nem nagyMAMA leszek, hanem NAGYSZÜLŐ, eh drágáim, van különbség, ugye?

Szóval, Seron meg tanulta kezelni a helyzetet, és jelen helyzetben nem is kívánhatnánk neki többet.

Talán klasszikus örömmámorra számítottatok. De Seron így éli ezt meg, úgy a maga módján, seronosan.

Seronsztónnak vasárnap jelenése volt...

…egy keresztelőn, konkrétan, mint keresztanya.

Két nappal az esemény előtt (miután felidézte az elmúlt néhány évet) rátört a para ismét. Nem tudja pontosan megmondani, hogy a férj által előidézett idegbaj, a múltidézés, vagy a közelgő keresztelő hozta-e rá a frászt, de rájött. Ennek folyományaként, hajnali fél kettőkor, úgy érzése szerint kétszázas pulzussal felhívta a már rég vígan hortyogó férjet, aki először kinyomta a telefont a kamionban, gondolva, ébresztő veri fel legédesebb álmából, szundi még öt perc, aztán, miután látta, hogy ez hívás, nem riasztó, felvette a telefont.

Seronsztón belezokogta a fülébe, hogy, eznemállapoteznemmehetígytovább, nembírommárakínlódást,  megbocsátottamperszederosszulvagyoknemérted?

A férj az első öt percben nem volt képben, felőle aztán mondhatta volna Seronsztón, hogy ég a ház, rabló van a szomszéd szobában, becsapott egy üstökös, gömbvillám cikázott át a szobán, csak annyit motyogott a készülékbe: hogyaza’ hány óra van? Életem, miért nem alszol?

És Seronsztón magyarázta a fájdalmát, a paráját, amit nem tudott hova tenni, hirtelenjében válni akart ismét, nem a hogyaza’ miatt, hanem azért, mert úgy érezte, a fájásán csak a bíróság hivatalos határozata segíthet.

Abból indult ki, hogy ha megszűnik az ok, és az okozója, talán megszűnik a para, megszűnik a fájás, megszűnik mindaz, ami a mellkasára csatolta azt a kurva abroncsot ami úgy szorít, hogy olykor nem kap levegőt, ami folyton teletömi gombóccal a torkát, ami rugdossa a szívét, de úgy rúgja, hogy szanaszét kalimpál.

Kijött, hajnali fél kettőkor kijött a gőz, kijöttek a könnyek is Seronsztón szeméből, kifolyt velük együtt a szorongás is, és elaludt.

Másnap felébredve érezte, a pánik még mindig ott ücsörög a sarokban, és les. Figyeli őt, várja a megfelelő pillanatot. Szíve bekalimpált néhányat, és két bableves kavarás között leült a konyhában. Aztán a gyógyszeres szekrényhez támolygott, és a szájába hajigált két sedatifpécét.

Bár ne tette volna.

Fél óra múltán érezte, hogy az agya tompul. Pörgése lelassul. A mellkasában érzett abroncs, enyhít a szorításán.

Megnézte a dobozt. Sehol nem írják, hogy ez a leszarom tabletta, de Seronsztón pont úgy érezte, hogy momentán leszar mindent, és mindenkit.

A szopogatónyugibogyó hatása tartott úgy három órán keresztül. Seronsztón  az elkészült bableves elfogyasztása után, úgy cirka másfél órát aludt ruhástól a szétkotort ágynemű tetején, édesdeden.

Arra ébredt, hogy fáj a hasa, az elkövetkezendő két napot nem részletezném, mert olyan hatással volt rá a tejcukorral feltupírozott homeopátiás készítmény, mintha legalább is szüreti mulatságon túlzásba vitte volna a mustfogyasztást.

Vasárnap reggel, misére kellett volna mennie, ahogy azt a plébános úr előírta, (keresztszülőknek részt kell venniük a misén, magára egyébként is ráfér ahogy elnézem a tetovált karját, ehh…) ám ez elmaradt, fosás okán.

Kora reggel még felhívta a nővérét, akinek unokáját kívánta volna a keresztvíz alá tartani Seron, hogy két dolog van: vagy eltud menni a keresztelő után tartandó állófogadásra hozzájuk, vagy nem. Az okok között felsorolta: 1. nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy képes legyek elmenni hozzátok (nembazdmeg, nem várom hogy megérts nővérkém, bajod csak neked lehet, tudjuk), 2. úgy fosok mint a lakodalmas kutya, imádkozzunk, ne az egybegyűltek lelki üdvéért, hanem azért, hogy a./ legyen vécé a templom közelében 2./ ha nincs, bírjam ki hazáig.

Az eredménytelen (képtelenség megértetni azzal, aki nem pánikos, és agorafóbiás, hogy mi a rosseb ez) telefonbeszélgetés után, Seronsztón két hajtincs pödörítése között a vécére futkosott, (nem fogom senkinek elmesélni, hogy két szem háztartási keksztől mennyiségileg milyen végeredmény produkálható, meglepődnél, tényleg) közben fogadkozott, hogy soha a büdös életben még egyszer tejcukor tartalmú lazítószert magához nem vesz belsőleg.

Eljött a fél tizenegy, menni kellett, a lányai már glancban állva topogtak az ajtóban, Seronsztón fohászkodott, csak ezt az utat bírja ki! Pánik, és diaré nélküli délelőttömet add meg nekem ma!

És megadta. A kicsi édes volt, mint egy kis hercegnő, a családdal is minden rendben volt, mindenki mosolygott, a papnak helyén volt a humora, Seronsztón is tudta az imákat, valahonnan gyerekkorából előkúsztak az emlékek, a nagyi hangja, ahogy tanította neki a miatyánkot, ment a könyörögj érettünk, pedig Seron soha nem könyörög senkinek, és igen: elment a családi ebédre, mert az energia, ami körülvette, így, hogy a családja, a vérei egy csokorban voltak, ahogy soha nem szoktak, csak az ilyen események alkalmával fújja össze a szél őket, egyszóval ott volt az ebéden, elment a lányaival, ő vezetett a város túlsó végéig, mellette az öccse keresgélte a majrévasat, és törölgette a vízverte homlokát, persze csak viccből, és sűrűen emlegette Seronsztón férjével való konzultációt kapaszkodó, és bukócső beszerelése az autóba okán.

A hangulat jó volt, a kaja még finomabb, és Seronsztón adott magának egy bátorságmegcsináltad flepnit, és egy pacsit, mert ismét ő győzött, hiába volt a hajnali para, hiába volt a kétnapos hasmenés, hiába volt a szívlötyögés.

Legyőzte ismét önmagát. És Seronsztónnak eszébe jutott Nagy Sándor (nem, nem valami ex pasi) aki azt mondta: aki önmagát képes legyőzni, az hatalmasabb, mint aki legyőzet egy várost!

Tehát, összegezzünk: Seronsztón legyőzte a pánikot, a félelmét az elmenetellel kapcsolatban.

Már csak azt kéne kitalálni, hogy az egy bejegyzéssel lejjebb elkrónikált félelmével mit kezdjen.

Azt hiszem, Seronsztón életében ez a nagyobbik nehéz dió.