De rég jártam itt...

Jó régen írtam már nektek Seronsztónról. Valahogy most érett meg rá a helyzet, és talán Seronsztón mostanra heverte ki a kiheverendőt.
Igencsak eseménydús volt a lelki élete mostanság, és ezt nem akarta a nagyérdemű elé tárni, éppen elég volt annyi ember, amennyi, akik tudtak róla.
Seronsztón sok mindenre rájött ez idő alatt.
Például arra, hogy, az ember szívében egyetlen egyszer lesz csak egy R. egyébként pedig hosszú távra maradnak a Csabák, Zoltánok, Istvánok, mert egyetlen Csaba se lehet 19-99-ig R, egyszer lehullik a fejéről a huligánkendő, lekerül a lánc az oldaláról, a fekete csibész trikót felcseréli konszolidált ingre. Ha másért nem, akkor azért, mert rájön, hogy a huligánkodást nem lehet csinálni hosszú távon, mert akár meg is ütheti a bokáját az ember, netán egy konkrét lábtörés formájában, ami kellően figyelmeztető jel arra, hogy valami elmúlt komám, ne tovább. Mert egy Csaba, aki tisztes családapa akar lenni, nem gyűjt már rajongókat, megszabadul a göndör fürtöktől, amelyért valaha nők rajongtak, sőt, tisztességben megőszült nők kedvence is volt.
Ami nehéz, a Seronsztónoknak, és a vele együtt élő Csabáknak, nem más, mint megtanulni élni a hétköznapi életet, rádöbbenni a 7 évvel ezelőtti áleskis video-t nézve, hogy ezek az idők elmúltak ám, s ha van is némi momentum, amit szívesen visszahozna az ember, nem az, hogy a fiatalságot visszakapják, a trógerságot, csupán néhány morzsát, amit jelen helyzet nem tesz lehetővé.
Mert Seronsztón halott anyja sem visszahozható, az idő nem visszaforgatható, tessék tudomásul venni, és nincs ezzel semmi baj. Mert minden vég egy új kezdet (ezt a mondást kedveli Seronsztón) és bár már nem lángol a szerzett sebek miatt a szerelem, de frankó kis mélyre ásott szeretet még lehet belőle, csak az unalommal kell vigyázni, mert az nagy gyilkosa az együttélésnek.
Egyetlen sarkalatos pontja van még a Seronsztónok és Csabák viszonyának: a bizalom.
Mert elvesztegetett dolgot csak újraépíteni lehet, másként nem megy, és egyenlőre Seronsztón még keresgéli a téglákat, amiből majd építi, de egyenlőre csak a sitten sétafikál, és tégladarabokat talál.
De majd talán egyszer...ha kellően türelmes lesz, ő is és a Csabákja is, vissza fog állni, ha nem is teljes mértékben, de legalább annyira, hogy egy életet le lehessen élni így.
Seronsztón egyébként "azóta" rosszabbul érzi magát mint kamaszkorában. Se a helyét nem találja, se azt egyenlőre, hogy mit is akar csinálni az életben. Mert az életet csinálja, minden napot csinál, de kissé taposómalomszerűen. Olykor, de nagyon olykor él a kedvtelésének, de egyenlőre még azt sem tudja, hogy igazán akarja-e.
Azon agyal, hogy ugyan már, van ezen ideje gondolkodni, de azt sem lenne szabad Seronsztónnak szem elől tévesztenie, hogy a kurva idő megy ám, betyárul.
És Seronsztón szeretne élni, ahogy ő akar, amit neki az élet jelent, élni jelent, nem csak vegetálni.
Na, erre kéne valamit kitalálni.
Azért mekkora ciki már, hogy ezen 44 évesen agyal, nem? Már rég tudnia kellene.
Elbaszott egy élet lesz ez így Seronsztón, ha nem találsz már ki valamit, és nem leszel elég határozott.
Csak a a lábtörés után,  éppen most porckorongsérvvel fekvő Csabákját kéne kipaterolni az ágyból, és elűzni dolgozni, mert így a híd alá kerülnek szépen lassan.
Elő kéne szedni azt a Határozott Seronsztónt, aki volt még néhány évvel ezelőtt.
Mert ez nem állapot.

Ha van az ember életében fordulópont...

...olyan igazán nagy, akkor Seronsztón elmondhatja magáról, hogy igen, bekövetkezett, 43 és fél évesen bekövetkezett az, amire azt mondják.
Oké, gondolta Seronsztón, most akkor miután minden félelme valósággá vált, a paranoiának vélt dolgok életre keltek, és bebizonyosodott, hogy a "dolog" nem csak a fejében létezett, egyrésztől majd belepusztult, másrészről megkönnyebbült, hogy nem hülye, csak a maga módján, és hogy bizony az érzékei kitűnően működnek.
Az ilyen fordulópontokon - gondolta Seronsztón - az ember elgondolkodik. A hogyan tovább-on főleg.
Mert már semmi nem lesz olyan mint volt, és az esélye is kicsi annak, hogy jobb lesz, de lehet még más.
Neki más. Mert hogy a másiknak milyen lesz, az egyenlőre Seronsztónt nem érdekli, mert úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi az életét, és igyekszik úgy élni, hogy függetlenedni tudjon. Bárkitől, és bármitől.
Azt is most tanulja, hogy hogy kell úgy élni, hogy neki jó legyen, aztán hogy a másiknak jó-e, azt majd eldönti ő maga, és úgy gondolja Seronsztón, hogy nem lesz katasztrófa, se világösszeomlás, ha ez a másiknak nem tetszik, egyetlen dolgot nem tehet meg: megint AZT. Mert előbb repül a piros sporttáska, életestől a magnólián is túl, ami még kapun belül van, tehát ha röpül, akkor röpül a nagy zöld kapun túlra.
És Seronsztónnak nem fog többé fájni, mert már annyira kifájt az elmúlt hónapok alatt, hogy kizárt dolog, hogy még egyszer annyira fájhasson.
Seronsztón hegyezi az érzékeit, de már nem fél a fájdalomtól.
Szóval itt ez a fordulópont Seronsztón életében, ami elmosta azokat az érzéseket, amelyekről azt gondolta, soha nem múlnak, persze maradtak, valami maradt, de az már nem az igazi.
A másik persze kapar, tegye, de Seronsztónt már nem izgatja, ha marad, marad, ha nem, akkor jön a forgatókönyv a piros sporttáskával.
Az élet megy tovább, a fordulópont után is, nem áll meg, tenni kell az életet, tudja ezt jól Seronsztón, még sok minden hiányzik az életéből, vissza kell szereznie a jókedvet, a felszabadultságot, a jó közérzetet, azt az energiát, amit képes volt egyetlen pillanat alatt semmissé tenni a másik.
Seronsztón most már nem érzésből csinálja. Mert megtanulta, hogy hiába akar a jóra törekedni, jónak lenni nem kifizetődő.
Vessétek meg.
Belőle ezt hozta ki.
Hogy ha nem érzésből, akkor miből?
Legyen költői ez a kérdés. Jobb az úgy.