Bejegyzés, amelyből megtudható, hogy...

... bekövetkezett a nap, amikor Seronsztón olyan hír birtokába jutott, amitől egy jól szituált, magát a valóságnál fiatalabbnak képzelő, örökifjú negyvenes nő, a hideg kövezetre alélt volna homlokát fogva, de legalább is, rimánkodott volna az örök vadászmezők után, és amitől egy átlagos negyvenes tapsikolva körbefutotta volna a sparheltet, és sikongatva táncot járt volna a konyhát borító linóleumon.

Igen, kedves hősnőnket figyelemmel kísérő olvasóim, Seronsztón hírt kapott.

Nagymama lesz.

Nagyobbik gyermeke gyermekáldás elé néz.

Három szempár pislogott a fürdőszobában, a mosógép tetejére biggyesztett pisis pohár fölött, úgy lesték a tesztet, mintha legalább is egy tojásból éppen kibújó dinoszaurusz világra jöttét kísérték volna figyelemmel.

A piros kereszt láttán, Seronsztón várt valami kimagasló örömhullámot magában.

Nem jött.

Várt volna valami pozitív istencsapását, mittudomén, a fürdő plafonjának megrepedezését, békegalambok berepülését a harmincszor harmincas ablakon, fanfármuzsikát, valamit…

Semmi. Néhány másodpercig.

Aztán sikongattak helyette a lányai, az immár kismamává avanzsált nagyobbik a nyakába ugrott. Seronsztón mosolygott, megölelte, boldog volt a nagyobbik örömétől. Attól, hogy a lánya majd kiugrik a bőréből.

Nem realizálódott a fejében a dolog, még nagyon sokáig nem, csak az dobolt a szívében:

− Megöregedtél gizi, öreg vagy baszki, nagymama leszel!

Seronsztónra az vesse az első követ, nő létére, akinek nem szalad tele a gatyája, egy ilyen hírre, ami magát a tényt tekintve egy igen örömteli esemény, ám Seronnak sem a kis jövevény érkezésével volt problémája, hanem magával.

Hiszen ő még csak negyvenöt! Hiszen ő még a lelkében olyan fiatal, egyáltalán nem nagymama, a nagymamák fejkendősek, és folyton almás pitét sütnek, meg töltött káposztát főznek, és kapálnak a kertben, és pletykálnak a szomszédasszonnyal, és dohognak a férjükkel, (ennek tényét, hogy ez nem korfüggő, talán hagyjuk) és sűrűen járnak a temetőbe, de minimum bingózni a közösségi házba!

Hát Seron azt gondolta, hogy ő egyik kritériumnak nem felel még meg, azt gondolta, hogy ehhez még van néhány éve, mire eljut idáig, ő még nincs abban a korban!

Seron nem ostoba, tudja: a mai nagymamák, már rég nem olyanok. Már rég nem hordanak kendőt, rég nem kapálnak, és nem olyanok, mint amilyen volt Seron nagymamája.

Mégis, az első, amit érzett: a rémület volt.

Az elmúlástól való félelem. Hogy már ő kerül lassan a sornak azon végére, ahol az anyja állt, és az apja áll. Nyilván, addig még lehet sok szép év, de ez, abban a pillanatban, mikor Seron megtudta a hírt, nem jutott az eszébe.

Seron úgy gondolja, hogy ahogy megszületünk, több születési fázison kell átesni. Újraszüli az ember magát, mikor kamaszként függetlenedik, mikor fiatal felnőtt lesz, és minden egyes élethelyzetből adódó krízisben újra születik. Anyaként is újra kell születni, és a folyamat nem fájdalommentes.

És nagymamává is születni kell.

Seron négy napig zombiként bolyongott, és a szívét immár nem csak a párjával való belső csatározása szorította össze. Ebből a külvilág szinte semmit nem vett észre, nagyobbik gyermeke négy nap után jegyezte meg, hogy „Momikám, te nem örülsz?”

Hogy tudta volna Seron megmagyarázni, mit érez, ha még magának is új volt ez az érzés?

De. Örül. Az ösztönei, a reprodukciós csodát látva, örömöt csiholtak, érzett ő a lelkében némi örömöt, amint az „Én”-t a háttérbe volt képes szorítani.

Négy napig emésztett, sírt, ahol senki nem látta, siratta magát, elmúlt fiatalságát, nem gondolta, hogy az élet majd egy határozott simogatással adja tudtára: telik az idő gizi, alkalmazkodj!

Persze, a barátok, akik szintén tudomást szereztek a várható gyermekáldásról, nem hagyták szó nélkül, és ki, a vérszívást: heheeee, öreglány, nagymamaaaa!

Seron vigyorogva vette tudomásul, és rakta zsebre az oltogatást, és magában dünnyögte: ha szerencséd van ecsém, hugom, te is megéred hamarost!

Élete párja szintén örömmel fogadta a hírt, hamarosan nagypapa lesz! Seron tudta: neki is idő kell, míg feldolgozza, nem a hírt, nem, hanem a tényt, hogy telik az idő. Párosuk hímnemű fele, fennhangon tudatta a telefonban, hogy igényt tart az apró gyerekkel délutánonkénti szunyókálásra, mikor itthon van, szeretné, hogy sztereóban eregessék a nyálcsíkokat, ő a párnára, a gyerek a mellére, mert hogy ott fog aludni, és punktumm! Ezen kívül Bandi szabóval csináltat egy szegecses bőrkengurut, és abban fogja cüggölni a gyereket, és csörgő helyett dobverőt kap az a gyerek, mert a nagyapja is dobos volt, reklamációnak helye nincs!

Majd mikor itthon volt, és Seronnal soppingolni mentek, szokásuktól eltérően, jócskán elidőztek a pláza gyermekosztályán, forgatva az apró cipőket, cumikat, a leendő nagypapa természetesen megtalálta a legidétlenebb cummogót, amire díszként akkora fogak voltak rámicsodázva, mint két trident rágó.

Végigtapogatták az összes gyerekülést, témázva, vajon melyik lenne a legmegfelelőbb, és legbiztonságosabb.

Aztán Seronnak volt a nagyobbikkal egy fél éjszakás összebújós beszélgetése, elhangzott néhány jó tanács, nosztalgikus emlékek, és elcsurrant nem kevés könnycsepp.

Négy átönmarcangolt nap, és a fél éjszaka kellett ahhoz, hogy Seronsztón odabent, a lelkében elfogadja a változást, meghajoljon az Élet előtt, megköszönje a lehetőséget a reprodukcióra, véravéréből, és miután a nagyobbikkal kézen fogva elaludt, másnap leendő nagyszülőként ébredjen.

Néha még, előjön a félés, az idő múlásától, de már nagyobb az öröm, a várakozás, és Seronsztón szorgalmasan gyártja a gyömbéres limonádét a hányingerrel küzdő lányának, kotor a boltban a polcokon, „ ma vajon ezt megeszi-e vagy sem, tegnap még kívánta, ma már ez közel sem biztos” és rámolja tele a kosarat.

És Seron már boldogan teszi a kezét a lánya hasára, és érzi, hogy már vegytiszta szeretetet kap odabentről, és adja ő odakintről, a tenyerén át, és Ribizlinek nevezi a kis zigótát, és tudja, eljött az idő, amikor majd nem selfie-kkel teszi tele a közösségi oldalán az üzenőfalat, hanem majd apró újszülött képekkel.

Mert így forog a világ, és így lesz gömbölyű, és Seron, hogy finomítson a helyzeten, közölte a vérszívó barátokkal, hogy 1. kapjátok be, marharépák, 2. én nem nagyMAMA leszek, hanem NAGYSZÜLŐ, eh drágáim, van különbség, ugye?

Szóval, Seron meg tanulta kezelni a helyzetet, és jelen helyzetben nem is kívánhatnánk neki többet.

Talán klasszikus örömmámorra számítottatok. De Seron így éli ezt meg, úgy a maga módján, seronosan.

Seronsztónnak vasárnap jelenése volt...

…egy keresztelőn, konkrétan, mint keresztanya.

Két nappal az esemény előtt (miután felidézte az elmúlt néhány évet) rátört a para ismét. Nem tudja pontosan megmondani, hogy a férj által előidézett idegbaj, a múltidézés, vagy a közelgő keresztelő hozta-e rá a frászt, de rájött. Ennek folyományaként, hajnali fél kettőkor, úgy érzése szerint kétszázas pulzussal felhívta a már rég vígan hortyogó férjet, aki először kinyomta a telefont a kamionban, gondolva, ébresztő veri fel legédesebb álmából, szundi még öt perc, aztán, miután látta, hogy ez hívás, nem riasztó, felvette a telefont.

Seronsztón belezokogta a fülébe, hogy, eznemállapoteznemmehetígytovább, nembírommárakínlódást,  megbocsátottamperszederosszulvagyoknemérted?

A férj az első öt percben nem volt képben, felőle aztán mondhatta volna Seronsztón, hogy ég a ház, rabló van a szomszéd szobában, becsapott egy üstökös, gömbvillám cikázott át a szobán, csak annyit motyogott a készülékbe: hogyaza’ hány óra van? Életem, miért nem alszol?

És Seronsztón magyarázta a fájdalmát, a paráját, amit nem tudott hova tenni, hirtelenjében válni akart ismét, nem a hogyaza’ miatt, hanem azért, mert úgy érezte, a fájásán csak a bíróság hivatalos határozata segíthet.

Abból indult ki, hogy ha megszűnik az ok, és az okozója, talán megszűnik a para, megszűnik a fájás, megszűnik mindaz, ami a mellkasára csatolta azt a kurva abroncsot ami úgy szorít, hogy olykor nem kap levegőt, ami folyton teletömi gombóccal a torkát, ami rugdossa a szívét, de úgy rúgja, hogy szanaszét kalimpál.

Kijött, hajnali fél kettőkor kijött a gőz, kijöttek a könnyek is Seronsztón szeméből, kifolyt velük együtt a szorongás is, és elaludt.

Másnap felébredve érezte, a pánik még mindig ott ücsörög a sarokban, és les. Figyeli őt, várja a megfelelő pillanatot. Szíve bekalimpált néhányat, és két bableves kavarás között leült a konyhában. Aztán a gyógyszeres szekrényhez támolygott, és a szájába hajigált két sedatifpécét.

Bár ne tette volna.

Fél óra múltán érezte, hogy az agya tompul. Pörgése lelassul. A mellkasában érzett abroncs, enyhít a szorításán.

Megnézte a dobozt. Sehol nem írják, hogy ez a leszarom tabletta, de Seronsztón pont úgy érezte, hogy momentán leszar mindent, és mindenkit.

A szopogatónyugibogyó hatása tartott úgy három órán keresztül. Seronsztón  az elkészült bableves elfogyasztása után, úgy cirka másfél órát aludt ruhástól a szétkotort ágynemű tetején, édesdeden.

Arra ébredt, hogy fáj a hasa, az elkövetkezendő két napot nem részletezném, mert olyan hatással volt rá a tejcukorral feltupírozott homeopátiás készítmény, mintha legalább is szüreti mulatságon túlzásba vitte volna a mustfogyasztást.

Vasárnap reggel, misére kellett volna mennie, ahogy azt a plébános úr előírta, (keresztszülőknek részt kell venniük a misén, magára egyébként is ráfér ahogy elnézem a tetovált karját, ehh…) ám ez elmaradt, fosás okán.

Kora reggel még felhívta a nővérét, akinek unokáját kívánta volna a keresztvíz alá tartani Seron, hogy két dolog van: vagy eltud menni a keresztelő után tartandó állófogadásra hozzájuk, vagy nem. Az okok között felsorolta: 1. nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy képes legyek elmenni hozzátok (nembazdmeg, nem várom hogy megérts nővérkém, bajod csak neked lehet, tudjuk), 2. úgy fosok mint a lakodalmas kutya, imádkozzunk, ne az egybegyűltek lelki üdvéért, hanem azért, hogy a./ legyen vécé a templom közelében 2./ ha nincs, bírjam ki hazáig.

Az eredménytelen (képtelenség megértetni azzal, aki nem pánikos, és agorafóbiás, hogy mi a rosseb ez) telefonbeszélgetés után, Seronsztón két hajtincs pödörítése között a vécére futkosott, (nem fogom senkinek elmesélni, hogy két szem háztartási keksztől mennyiségileg milyen végeredmény produkálható, meglepődnél, tényleg) közben fogadkozott, hogy soha a büdös életben még egyszer tejcukor tartalmú lazítószert magához nem vesz belsőleg.

Eljött a fél tizenegy, menni kellett, a lányai már glancban állva topogtak az ajtóban, Seronsztón fohászkodott, csak ezt az utat bírja ki! Pánik, és diaré nélküli délelőttömet add meg nekem ma!

És megadta. A kicsi édes volt, mint egy kis hercegnő, a családdal is minden rendben volt, mindenki mosolygott, a papnak helyén volt a humora, Seronsztón is tudta az imákat, valahonnan gyerekkorából előkúsztak az emlékek, a nagyi hangja, ahogy tanította neki a miatyánkot, ment a könyörögj érettünk, pedig Seron soha nem könyörög senkinek, és igen: elment a családi ebédre, mert az energia, ami körülvette, így, hogy a családja, a vérei egy csokorban voltak, ahogy soha nem szoktak, csak az ilyen események alkalmával fújja össze a szél őket, egyszóval ott volt az ebéden, elment a lányaival, ő vezetett a város túlsó végéig, mellette az öccse keresgélte a majrévasat, és törölgette a vízverte homlokát, persze csak viccből, és sűrűen emlegette Seronsztón férjével való konzultációt kapaszkodó, és bukócső beszerelése az autóba okán.

A hangulat jó volt, a kaja még finomabb, és Seronsztón adott magának egy bátorságmegcsináltad flepnit, és egy pacsit, mert ismét ő győzött, hiába volt a hajnali para, hiába volt a kétnapos hasmenés, hiába volt a szívlötyögés.

Legyőzte ismét önmagát. És Seronsztónnak eszébe jutott Nagy Sándor (nem, nem valami ex pasi) aki azt mondta: aki önmagát képes legyőzni, az hatalmasabb, mint aki legyőzet egy várost!

Tehát, összegezzünk: Seronsztón legyőzte a pánikot, a félelmét az elmenetellel kapcsolatban.

Már csak azt kéne kitalálni, hogy az egy bejegyzéssel lejjebb elkrónikált félelmével mit kezdjen.

Azt hiszem, Seronsztón életében ez a nagyobbik nehéz dió.

Éjszakai bejegyzés, amelyben Seronsztón...

...nem, és nem mondhatja, mennyire félti. Mennyire fél attól, hogy megint megtörténik. Nem beszélhet, nem nyílhat meg. Pedig úgy fojtogatja, hogy a bostoni fojtogató, ehhez az érzéshez képest simogatta az áldozatait.

Nem és nem. Nem mondhatja Seron, hogy mennyire hiányzik neki, hogy mennyire fura érzések vannak benne, a bizalmatlanság hogy csíp bele néha, mert ha mondja, a másik oldalon nem az a reakció, hogy: jajmáréletem hát dehogy is, hát hiszen te vagy a mindenem, pedig minden Seronsztón szereti hallani, hogy ő a minden, hanem első körben az a reakció, hogy a kurvaéletbe, miért nem bízol bennem? Érti Seron a türelmetlenséget, érti, hogy ha nincs az mögött a fül mögött semmi, amiben ezüst karika van, mindkettőben az van, mert olyan jól áll neki, most hogy kopasz, olyan vele mint egy dzsin, de Seronnak tetszik ez a dzsin fazon is, ahogy a hosszú haj is tetszett, főleg ahogy bele tudott markolni szex közben, de meglehet szokni a hiányát, és így is tetszhet neki, szóval érti, hogy nincs mitől félni. Mégis, az a mocsok érzés, amit Seronsztón csak rohadt dögnek, mocskos démonnak, kapdbeanemlétezőfaszom-nak hív, olykor az istennek nem tágít.

Jó. Ne legyünk elégedetlenek, és igen, bár Seron azt mondta, hogy ne is beszéljünk róla, mégis megteszi, szóval ne legyünk elégedetlenek, mert ez a szemét, csak olykor kerül elő. De úgy látszik, hiába a seronos módszer, ami a mélyben van, azért csak kikívánkozik. Felmerül a semmiből, ahogy a szemét szörnyek szoktak, és jelen van.

Ilyenkor telefonál, a férj először tényleg kikel magából, aztán persze lenyugszik, és azt mondja Seronnak, hogy soha többé nem tenne olyat, amivel fájdalmat okozhat neki, mert elég volt látni két éve, hogy Seronsztón majd megdöglött. Pedig hát, nem történt semmi olyan, csak (Seron reményei szerint) a férj is átesett azon a bizonyos kapuzárási mizérián, és jól esett neki, hogy egy másik nő érdeklődött felőle, meglehetősen hosszú ideig, aztán persze Seron ezt érezte, aztán két hónapig úgy kapart, de úgy, ahogy még sosem, pedig ez rá nem jellemző ám, aztán kibukott a dolog, és Seron úgy odabaszta a kávéval teli csészét a férj fületövére, hogy a tökéig folyt le a langyos eszpresszó. Kézbe kapta a gitárt is, ami nagy kincse  volt az ő férjének, és egy határozott mozdulattal úgy áltövön vágta, mind a negyvenhét kilójának sungját bevetve, hogy a férj elterül egy-két másodpercig szédelegve a padlón. Így volt ez. Seron nem büszke ezekre a tettekre, amelyeket olyan fejhangú visítással karöltve vitt véghez, hogy a karatés Linda megirigyelhette volna az orgánumát.

Nem büszke, sőt. De akkor, ott, olyan fájdalommal telt meg a szíve, hogy amíg ő külön férfisarkot csinált a nappaliban a férjnek, hogy más a tíz ujját megnyalta volna utána, valamint minden női praktikát, eszközt bevetett, mert nem tudott semmit, csak érzett, nagyon érzett, minden sejtje azt súgta, hogy valami nagyon nincs rendben. Aztán… az életben minden kiderül egyszer, semmi nem marad titokban. Miért is maradna?

Szóval a gitár landolt az állcsúcson, a férj némi szédelgés után felpattant, ez volt a szerencséje, mert Seron, az ócska próbatermi ülőgarnitúra karfáján törte ripityomra a hangszert, majd a maradék aprófán ugrált még vagy két percet.

A férj nem tett semmit. Nem emelt kezet Seronra, a szeme tele volt kétségbeeséssel, mer tudta, bár nem tette meg azt, amit van aki megbocsát, és átlép rajta, mondván, a lónak is négy lába van ugyebár, szóval nem tette meg konkrétan a testiséget, és (a másik fél elmondásából tudja Seron) érzelmileg se kötődött ahhoz a ribanchoz, nevezzük már őt úgy, ahogy Seron nevezte, nem szebben, pont így, aki pedig aztán mindent elkövetett, hogy a férj az ő karjaiban kössön ki. De a férj, miután az a nő szerelmet vallott neki, fejét vesztve menekülni kezdett, ám hiába. A nő követte, zaklatta, nem szállt le róla. Aztán egy telefonszámlának köszönhetően kiderült minden. Volt hazugság, belenézve Seron zöld macskaszemeibe „ én nem tudom kinek a száma” de Seron tud telefonálni, és tárcsázni, és meg is tette, és a másik oldalról is jött a hazugság, de Seron érezte a gyomrába, hogy ez nem igaz, hogy itt van valami, és fél óra nyaggatás után a férj vallott, mert Seron szemesugara rosszabb volt, mint a vallatólámpa, és elmondott mindent. Hogy már fél, mert nem hagyja békén az a nő.

Ekkor repült a csésze, hupogott az állán a gitár, lett aprófa, aztán borult még ez-az a lakásban, és Seron nem érti, és nem is akarja érteni, hogy tudja más nő a méltóságát megőrizni ilyen megalázó helyzetben, nem tudja más nő hogy viselte volna a hosszú hetekig érzett bizonytalanságot, de Seron nem más nő, Seron akkor elvesztette a méltóságát, kurvaanyázott, és őrjöngött, és dühöngött, és kitört belőle az állat, agresszív lett, és kívánta, hogy a férj menjen, tényleg menjen a Berettyóhoz, és ölje bele magát, amiért így megalázta, hosszú hetek hazugságával. Mert Seronnak nem az fájt, hogy a férjbe egy másik nő beleszeretett. Nem. Seronnak az fájt, hogy a férj hazudott neki. Hogy ráfogta az egészet. Hogy ő volt a hisztis, és kibírhatatlan. Holott…mint később a férj belátta, hogy nem, vagy nem csak Seronnal van baj, hanem vele is. Hogy azt hitte, hogy negyven évesen ő még rocksztár lehet, élvezte, hogy egy másik nőnek lehet vetíteni, hogy az hanyatt esik tőle, mert Seron már nem, hogy megint el lehetett mesélni úgy, hogy milyen harcsapaprikást tud főzni kaprosjuhtúrosgaluskával, és mekkora rockdobos, és milyen faja csávó. És a másik nő elalélt, romantikus álmokat szövögetett a férjről, álmodta, hogy majd együtt nevelik a nő három gyerekét, és kiköltöznek Hollandiába. De hiába álmodott: a férj, bár jól esett neki egy másik nő figyelme, és odaadása, továbbra is Seront szerette, és vele akarta rendbe hozni azt, ami már majdnem elromlott. És kiderült, hogy ezt, abban a pillanatban látta át a férj, amikor Seron rájött az igazságra, és amikor mert Seronnal szembe nézni. Látta a fájdalmát, már értette az elmúlt hónapok szex közbeni sírva fakadását, megértette a hangulatingadozásait, amit könnyebb volt a klimaxra fogni, mint szembenézni azzal, hogy Seron érzékeit nem tudta becsapni. (ezt leírni bazdmeg…ehhez bor kéne)

Aztán, Seron összeszedte a gitárforgácsot, felmosta a kiömlött kávét, felállította a felborult asztalt, és egy hétre beköltözött egy másik szobába.

A férj pedig… minden áldott éjszaka a szobája ajtaja előtt aludt, mint egy kutya. Leterítette a takaróját a küszöb elé, és ott feküdt.

Seron nem engedte be. Egy hétig, semmi keresnivalója nem volt az életében. Mert Seronnal sok mindent meg lehet csinálni. El lehet vele hitetni, hogy egy hisztis picsa, mert klimaxol. El lehet vele hitetni, hogy ő tehet arról, hogy a házasságuk megromlott. De két dolog van, amit Seronnal nem lehet megtenni: hülyének nézni, és hazudni neki.

Seron először a zöldszembehazudás fél órán keresztül miatt, válni akart. Nagyon akart válni. Aztán látta, hogy a férj, tényleg megbánta mindazt, amit tett. Hogy nagyon kell neki Seron. Hogy megdöglik érte. Hogy ő ezt nem akarta. Nem akarta, hogy Seronnak ennyire fájjon a hülyéneknézés. Úgy berúgott, mint már régen, bánatában. Toprongylelkűrészegre.

És Seron…ő látta a helyzetben, néhány nap után, hogy miként borulna fel a család élete. Hogy hány embernek fáj ez. Hogy hány ember előtt szégyelli magát a férj. A családjuk apraja-nagyja. És akkor gondolkodóba esett. Esélyt adott, egyet, soha el nem játszhatót.

Két év kellett, mire ezt Seron valamilyen szinten meg tudta emészteni, két év alatt tűnt el a fájdalom. Nem a „dolog” miatti fájdalom, ugyanmárkérlek, ez bárkivel megeshet.

Seron most sem attól fél, hogy a férj félrelép. Vagy elhagyja. Nem, tévedés ezt gondolni.

Seron nem akarja kitenni magát még egyszer annak, hogy hülyének nézzék. Ezért fél, nem másért. Hogy saját maga előtt ne kelljen szégyellnie magát, amiért szívét lelkét beleteszi a házassága helyrehozatalába, és mindeközben a háta mögött folynak a titkos telefonbeszélgetések.

Lehet, hogy más másként csinálná, nem aprítana gitárt, és nem vágna csészét fültőre, de Seron nem más. Seron, az Seron, és ő így.

És a férj tudja: többet nem játszhatja el a bizalmat. Mert abból egyet adott Seron, a dolog nem ismételhető. Seron hiszi: a férj megtanulta, hogy nem Seron volt, akivel a problémák voltak. Amin ő most keresztül megy, az egy fontos lépés egy nő életében, és ő pont ebben az időszakban tette vele azt, ami nem volt tisztességes.

A nő lekopott, Seron néhány perces telefonbeszélgetést folytatott vele, már kultúrlényként. Faék egyszerűségű női lény lévén, Seronnak többször el kellett magyaráznia, hogy miért nincs helye a férj életében, és hogy nem volt túl jó ötlet más férjére szemet vetni, főleg ha az Seroné, persze nem volt mindez elég, a férj is nyomatékosította azt, amit már több alkalommal kért: hagyja őt szépen békén, mert semmit nem érez az irányába, majd miután nem járt sikerrel, állított a hangerőszabályzón a torkában, és meglehetősen vulgárisan, és durván küldte el a búspicsába. Oppardon.

Szóval, a dolgok a helyükre kerültek, a telefonszámokat lecserélték, a zaklatás nem folytatódott. A férj belátta, nem kifizetődő negyvenesen úgy tenni, mintha még csak alig harminc, és át kell értékelni, hogy mi a fontos: az ego, vagy mindaz, amit Serontól, és a családtól kaphat.

Az idő eltelt. Két év, mire Seron összekaparta magát, a belső világát, a hitét, és úgy egyáltalán, újra képes volt Seronszton lenni.

A félelem, mint egy ragadós pókháló, azért ott maradt a sarokban, és olykor azzal a húscafrangos ujjával megböki Seron fenekét, amitől összerándul a gyomra.

Mondhatnánk Seronnak: mi a fenétől félsz? Hiszen téged választott! Igen, feleli erre Seron, engem, Seronsztónt.

Mert Seronsztón csak egy van. És ezt most már a férj is tudja.

Csak a bizalom nem lesz soha már a régi. De ettől, ha a nap egyetlen percében bök csak oda neki az a mocskos félelem, a többi perc, óra még szép lehet.

Erre emlékezteti őket, a lelkükben, a sarokba állított, széttört gitárnyak.

Seronsztón nem akar...

... nem bír beszélni olyanokról, amik valamikor nem voltak jók a lelkének, mint a két évvel ezelőtt történtek, lapozni akar, mert tudja, ő az a fajta, akinek a szőnyeg alá kell seperni, különben, ha feltépődnek a sebek, jajneki.
Ő csak a maga módján tudja a dolgokat feldolgozni, úgy, ahogy csak ő tudja, Seron, seronmódon. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem veszünk róla tudomást, és akkor az a valami nincs, meg sem történt, egész egyszerűen csak képtelen olykor hátranézni, éppen elég nyűg neki, ha a múlt utána nyúl, karmoskézzel, néha belecsíp a seggébe, okkal, ok nélkül, többnyire ok nélkül, csak azért, hogy legyen mitől remegjen egyet a gyomra, nehogymár jól érezze magát a bőrében a szerencsétlen, miazhogy.
Két dolog van, ami ilyen, az egyik a két évvel ezelőtti dolog, ez szokott gyomorlibikókát eredményezni, és ugye van, ami már cirka harminc éve keseríti az életét. Előbbiről szót se, örül, hogy két év alatt túllépett rajta, frászt, valamelyest megemésztette, na ez a csontoskarmoskéz, olyan trutyis, tudod, mint a halottak keze még jóval mumifikálódás előtt, na ez szokott csipkelődni, meg gyomronbokszolni, és van a másik, a régebbi.
Ahhoz hálisten senkinek nincs köze. Senki nem okozott fájdalmat Seronsztónnak, csupán maga az élet. Vagy még az se. Mert megfoghatatlan, láthatatlan, ő csak úgy hívja, az a kurva démon, az.
Szóval, Seronnak már egészen kiskorában volt pánikbetegsége, akkor úgy hívták, hogy hiszti. Meg "jajistenemrosszulvanagyerek". Aztán, egy koraszülést, majd gyermekhalálozást követően jött hozzá még negatív bónuszként egy jó kis agorafóbia. Ezekkel küzd több kevesebb sikerrel Seron már harminc éve, még kimondani is sok, de ez már pont le van szarva, annyi, amennyi.
Igen hosszú időbe telt, mire el tudta fogadni, hogy ez az élete része, na nem olyan módon, hogy beletörődött, nem. Ma már mindent tud róla, és valamelyest ez a pánik, és agorafóbia leredukálódott, mármint milyenségében, és mennyiségében, és mértékében.
Seron tudja, ezt igen hosszú dolog lenne elmesélni. Nem is teszi, akit érdekel járjon utána, mondja Seron, ő inkább azzal foglalkozik, hogy folyton szembenézzen vele, szembe menjen vele, akárcsak a Dare című videoban a lány a farkassal, sokszor nézi azt a video-t Seron, mert erőt ad, és mindig, minden alkalommal megkönnyezi, mikor a farkas és a lány egymásnak ugranak, és boldog, hogy ő is sokszor szembe ment a farkassal, az ő farkasával, az ő démonával, de ki még nem nyírta, mert tudja azt is, nem buta: ettől, míg él nem szabadul, ők ketten, a szörnyeteg, és ő egyek, együtt születtek, és együtt is halnak majd meg, csak meg kell tanulniuk együtt élni, Seronnak meg kell tanulnia a démont féken tartani.
Azért, meg kell hogy jegyezzük, a két évvel ezelőtt történtek, rosszabbak voltak, mint a farkas. De igyekszik úgy élni, hogy minél kevesebbet jöjjön a csontos kéz, minél kevesebbszer találja meg a fenekét, egyenlőre nem látja a háta mögött ezt a szörnyeteget.
Vannak szörnyek, most már tudja...hiába mondták neki a szülei annak idején, hogy nem kell félni, nincsenek. Hazudtak, Seronszton már tudja. Ámítás volt az egész. Nekik is volt. Neki is van.
A szörnyek, nem a szekrényben laknak, hanem benne. És az a dolga itt, ebben a világban, többek között, hogy folyton a szemük közé nézzen. Eddig ő jött ki győztesen.

Na, ennyit...

... a nagy cicikről Seron. Ne ragozzuk, hova lett, minden épkézláb nő tudja, hogy fel vörösök proletárok, ami nagy volt, az nem marad az. Ettől függetlenül istenálgya a jamszgyökeret.
Ezekkel a szavakkal kelt fel Seron, valószínűleg bal lábbal, bár sosem nézi melyikkel lép le az ágyról, de úgy gondolom azzal léphetett, meg a napja további része se volt valami gyöngyvirágos délután fél négyig, azon időpontig, mikor is, Seron elvonult a duzzogósarkába, jelen helyzetben ide, spekulálni.
Érzékenységéből megmaradt egy kevés erre a néhány napra, de már az is haladás, a családja szerint, hogy a hónap többi napján egészen normálisan tud gondolkodni, és viselkedni is.
De hagyjuk már Seron ciklusát, jó?
Inkább vizsgáljuk meg az élethez való hozzá állását. Amit éveken keresztül a mártírság köpenye mögé próbált rejtegetni. Hogy mit miért nem csinál.
Ma volt az első nap, amikor Seron bevallotta hangosan  a férjének a telefonba, hogy bizony, azért nem ért el istenigazából eredményeket bizonyos helyzetekben, és dolgokban, mert rohadtul lusta. Nem teljesen lusta, csak olyan féllusta. Azért csak fél, mert már szinte bipoláris. Ha rájön a rapsz, akkor képes hónapokon keresztül átnézni a mosatlanon, és egyéb háztartási megugranivalókon, mert éppen teszi a dolgát, még akkor is, ha tudja: nem várhat érte jutalmat, csak a dolog csinálása közben érzett örömért. Nem magáért, hanem "A" dologért. Aztán, mintha a szellő fújná el belőle ezt a nagy elszántságot, szinte már mániát, leteszi, és képes hetekig úgy élni, mintha nem is lenne az életének fontos része.
Hogy mire volt jó ez a vallomás? Gyakorolni kell megmutatni a gyengeségeinket, aztán lesni a reakciót. Mert ugye ez nem volt divatban ezidáig. De a válasz nem késett sokáig, és a férj is megmutatta, hogy két kormánytekerés közben is tudja lelkiekben gyengélkedő felesége bensőjét ápolni, fejlődésre képes, állapította meg Seronsztón.
Seronra olykor rátör az átértékelési mizéria. Olykor rátör a tökéletesség iránti vágy. Olykor rátör a maximalizmus, amely segíti abban, hogy nem hogy felfelé kapaszkodjon a lejtőn, hanem faszántosan rántja le saját magát.
Nyilván a lejtőn felfelé haladást erősen gátolja a férj exével való kétnapos szókarate, amiért ugyan sűrűen lehülyézi magát, de mégis elégedettséggel tölti el, hogy a félévente notóriusan felbukkanó, és idegrendszerét felzilálni kívánó lény, szellemi magasságokban nem ér fel hozzá.
Ettől függetlenül hülye, mert pont le kéne szarni, pont nem kéne visszareplikázni, de sajnos Seront olyan szinte zavarja az emberi ostobaság, hogy muszáj megírni azt, amivel padlóba döngöli az említett személyt. És mint mindig sikerrel jár, mert a lény, kétségbeesve keresi fel a férj "ottani" családját, és tart panasznapot, ami Seront nem érdekli. Azért tegyük hozzá... kétélű a dolog. Mert egyrészt megelégedés van, másrészt pedig... eh, mi a fenének pazarolni rá egyetlen betűt is?
De a lény, félévenként felbukkan, zaklatja, piszkálja. Seron a bika jegyében született, és ennek megfelelő a reakció is. Egyetlen öklelés, egyetlen szó. És nem a bika heréje (siccmáááár!) van a tányéron, hanem az ostoba torreádoré. A francnak lengette azt a vörös posztót...
Persze, a mai nap nem ettől olyan amilyen. Hanem attól, hogy tudja: a vágy, és a beteljesülés, ebben a világban nem a normális mederben megy, ahogy kellene neki.
De Seron nem alkuszik. Az istennek sem. Pedig nem kéri ingyen, tesz érte, évek óta.
Ma nem volt arckrémről szó, se külsőségekről. Ma Seron lelke volt terítéken, akár a zaklató torreádor heréje.